Az utolsó emlékem a majdnem nagypapámról, hogy egy párizsis zsömlét majszol a kórterme ajtajában, miközben elbúcsúzom tőle a szívklinikán. Pár perccel előtte még a következő “takony” munkát tervezgettük. Mit hogyan fogunk felfúrni, milyen fúrószárral.
Aztán soha többé nem láttam.
Amúgy a takony munka kifejezés régi, családi hagyaték, még nagymamám testvére emelte be a családi szókincsbe, aki a katonaságot megbízhatatlan kulákként, a műszakiaknál földmunkákkal ütötte el, mint “dombelhárító”, és az őrvezetőjük rendszerint ezzel a jelzővel látta el a gondosan kivitelezett árkaikat. “Takony” munka!
Ha már a takonynál tartunk, volt egy családi csodaragacs is. Amit nem lehetett összecsavarozni, megszegelni, egymásba illeszteni, vagy megragasztani, arra volt egy kétes dobozban tárolt, fehér nyálkás anyag.
Amikor minden csődöt mondott,hogy látszólag két egymáshoz egyáltalán nem illő dolgot össze illesszünk, és az imádkozás és az istenkáromlás egymást sűrűn váltogatva sem segített, akkor a családom férfi tagjai egymásra néztek és csak annyit mondtak:
-Jöhet a takony!
És előkerült a kétes dobozka.
Persze felmerülhet a kérdés, hogy miért nem rögtön a Takonnyal kezdtük a processzt.
A válasz egyszerű, a takony volt a barkácsolás csítkódja. Rögtön azzal kezdeni, olyan mintha a vindózos pasziánszt úgy indítanád, hogy 51 lap a helyén és annyi a feladatod, hogy jobb klikkel magától bepattanjon az utolsó lap a helyére.
A majdnem nagypapám, akit mindenki Pistának, vagy Pistabának hívott, tökös szabolcsi gyerek volt, gyémánt-kevlár fogakkal. 78 évesen elrágta a szalonnabőrt. Majdnem olyan kemények voltak, mint a szintén szabolcsi apai nagyanyámé, aki apám elmondása alapján, 80 évesen egy harapással roppantotta el a főtt libanyakat.
Szóval Pista igazából, még az 50-es években nagymamámék albérlője volt. Pontosabban ő és a szülei. Mint említettem, szabolcsiak voltak, ez azért fontos, mert azon a részen nem nagyon voltak erdők, így amikor elköltöztek Pest megyébe, örömmel mentek gombászni a Pilisbe, hogy a jól bevált cukros zsíros kenyeret végre ne a szilvás kenyér váltsa.
Így sikerült galócából pörköltet főzniük.
16 évesen arra ébredt egy kórteremben, hogy nem maradt élő rokona.
A nagyszüleim egy pillanatig sem gondolkoztak, főbérlőkből nevelőszülőkké váltak, így lett nagymamámnak még egy fia, anyukámnak egy nagybátyja, nekem pedig nagyapám korai halála miatt, egy “majdnem nagyapám”, akit ugyanúgy szerettem, mint más egy igazit.
Pistával merültem bele 3-4 évesen a sváb kocsmák mesztélábas kossuth cigarettáitól opálos levegőjébe. A talponálló mellbimbóig érő asztallapján kisfröccs a dolgozóknak, a műbőr aktatáskáknak, és az import jugoszláv narancstól kigömbölyödő műanyag hálós-zsákoknak fenntartott alsó asztallapon, pedig kis poharas jaffa a kölöknek.
Ez volt az úgynevezett Török kocsma. Ami amúgy sváb volt, csak valaki egyetlen dizájn elemként egy mészkőből kifaragott Jumurdzsák fejet gurított a sarokba.
Ez kiváló apropó volt arra, hogy onnantól nem elmentél kocsmázni, hanem lementél a Törökbe, ami azért mérföldekkel jobban hangzott otthon.
A Törökben, ha seriffnek, vagy hokisnak öltöztél, dupla adag jaffa járt. Én általában hokisnak öltöztem, kávboj kalappal a fejemen. “Hé csapos! Tripla jaffa rendel”
De tökiként, a délutáni alvásokat is jobban szerettem Pistánál letudni, mert a másik opció nagymamám volt, aki úgy horkolt, mint ahogy két tucat ember vuvuzelázik, és ráadásként a kakukkos órája félóránként kakukkolt, a másodperceket pedig olyan hangon ütötte, mint amikor valaki kockakövön egy frissen megpatkózott pónival ügetne. Még kloroformmal is sansztalan volt aludni nála.
Szóval elég sok dologban volt ő a nagypapám, így amikor elment, nem volt kérdés, hogy én intézem a temetését, mondjuk rokonok híján, nem volt érte vérig tartó hirig.
A gondok ott kezdődtek, hogy valójában semmit nem intézhettem volna, így muszáj volt, füllentenem a bürökratikus folyamatoknál. Mivel ellenőrizhetetlen egy unokai viszony, így gond nélkül elhitte mindenki, de mivel nem vagyok egy gyakorlott hazudozó, így olyan sztorit generált, hogy az csuda.
A temetkezési vállalkozó
Anyukámmal közös ügynek tekintettük a temetést, így együtt mentünk a temetkezési vállalkozóhoz. Mivel gyakorlat nélküli szélhámosok voltunk, így semmilyen háttér sztorit nem egyeztettünk, így az első hibát rögtön bemutatkozáskor elkövettem, amikor anyumra mutatva, annyit mondtam ”bemutatnám édesanyámat”. Lehetett volna ő szomszéd, egy jó akaró, vagy egy ártatlan járókelő, akit behívtam, hogy nézze meg így kell tökösen temetést elintézni, de nem, ő lett hivatalosan is az anyám, így a keresztkérdésekbe ő is bele lett vonva.
– Ön az unokája?
– Igen!
– És ön pedig akkor a lánya?
Anyám mint az igazság bajnoka, belekezd egy nemet jelentő fejingatásba. Az idő megtorpan. A szomszéd giroszosnál végtelenbe nyúlik a nyársra húzott vadgalamb hús egyetlen sercenése. A rémület szőrszálanként kúszik a tarkómon, miközben hajszálerek pattannak el rémült tekintetemben. Ajkaimmal vánszorgó percekbe telik, a válasz első betűjét megformázni “i”. Anyám minden anomáliára kihegyezett közgazdász-revizor agya, jelez. Egy gondolat ölt testet benne:”ebben a sztoriban, most én vagyok a lánya”. A felismerést tett követi, a nyaki izmokban glikogén fröccs terjed el, mint amikor 140-nel tépsz az autópályán és hirtelen rükvercbe teszed a verdát. Buzz Aldrin nyaka kapott ilyen terhelés, amikor két cimborájával kilőtték a holdba. Az fejingatás pályája lassanként megszűnik, és egy határozottabb bólintásba megy át. Az idő tovalobban, a giroszosnál ezernyi sercenés kavalkádja bontakozik ki a nyárs körül. És anyám válaszol:
– NIGEN!
– Akkor töltsék ezt ki! Addig kérem az elhunyt személyijét, hogy a belső rendszerbe is regisztráljam.
– Elénk dob egy 3 oldalas dokumentet. Igénylő adatai, elhunyt adatai, anyja neve, születési idő. Anyám mint jó revizor magához ragadja a lapokat.
– Van nálam toll! – felkiáltással
Meglátja a megannyi kérdést, amiről fogalmunk nincs, de szerencsére rajta van a személyijén. Basszameg! Kiadtuk a kezünkből! Anyám pánikba esik. Majd elkezd halk motyogni, ami egyre hangosabb rémülettel teli üvöltésbe csap át:
– Nem látok, NEM LÁTOK! – mutat a plafonon lévő halovány fényre és elém tolja a paksamétát.
Amit tudok, töltök. Születési idő, mikor hunyt el. Végére hagyom Pista édesanyjának a nevét. Anyámra nézek. Guantanamóban így néznek ki a rabok egy kiadós vizes törölközős vallatás után. Mindent bevallani kész. 19-re lapot kérek. Kérdezek tőle.
– Anyu! Mi is volt a nagymama leánykori neve?
Felnéz az ügyintéző a papírjaiból.
– Nem azt mondták, hogy árva volt?
– De!
– Akkor nem kell beírni!
Anyám hangosan kifújja a levegőt és hátradől. OJ Simpson érezhette így magát, amikor kimondták, hogy nem bűnös, miután kedves nejét és szeretőjét leszurkálta.
De ez csak az ügyintéző jó zsaru, rossz zsaru trükkje. Mint egy húsvér Jekyll és Hyde, bürokrata kosztümben. Ahonnan nem várod, onnan jön a felütés.
– Hogy hívták István feleségét?
– Mármint a nem létezőt? – mondom magamban. Peregnek a szappanoperák kapcsolati hálói, hogy valahogy úgy foltozzam össze ezt a nem létező családfát, hogy egyikünk személyijéből se lehessen reprodukálni.
– Nem házasodtak össze. Úgy született anyukám. – anyám már csak sodródik némán. A végtelen bizalom és a hit élteti, hogy olyan férfit nevelt, akiben vakon megbízhat, aki még ebből a 100 holdas hazugság pagonyból is kivezeti a családját. Majd hihetetlen tartalékokat szabadít fel, mikor utolsó kérdésként, szivarszobák small-talkjaira jellemző lezser stílusában, megkérdezi az ügyintéző, hogy hány gyermeke volt az “apjának”. A válasz határozott:
-kEGY!
A temetőgondnok
A temetőgondnok, akinél a sírhelyet kellett kiváltani, egy hatalmas beton épület, egyetlen félkész helyiségében ücsörgött, egy fa asztal mögött. Deres halántékkal, hobbit fejjel, ruházattal, küllemmel és jellemvonással. Magyarán, egy több évtizedes kinyúlt, majd kihízott zakóba bújt, disznó végtagokon hízlalt, kerek, kisnyugdíjast találtam egy recsegő karosszékben, egy franciakockás füzetbe bújva.
Magabiztosan érkeztem a temetkezési vállalkozónak köszönhetően, mivel megingathatatlan fantom-családot építettem ki a keresztkérdéseknek hála.
A temetőgondnok, a jó napot kívánokomra, egy vissza-szevaszozással válaszolt, így komolyabb mennyiségű égetett szesz elfogyasztása nélkül, pillanatok alatt sikerült pertuba kerülni vele. Nem ment nehezemre visszategezni, hiszen ekkor már rég, a nyéklátházai szalon bazmegelés térdszalagrendjének birtokosa voltam.
A pénzem pillanatok alatt a nyakában lógó NDK-s indián erszénybe került, kirúgta maga alól a széket és sonka lábain, kicuppogott az épületet és a temetőt elválasztó kerítéshez.
– Gyere, megmutatom a helyét! – kitárta a kaput, majd visszautasítva, hogy előre engedjem, előre engedett. – Mindig azt mondom, hogy addig kell örülni, amíg a kuncsaft előttem lépkedhet – röhög
Kezdtem érteni, hogy barátaim miért kifogásolják azt, hogy a poénjaimon én röhögök a legjobban.
Sétálunk a sorok között, egy-egy sírnál elejt egy félmondatot az ott nyugvó “kuncsaftról”. A Guggenheimben nincs ilyen tárlatvezetés.
– Látod azt ott? – mutat egy cseh típusú faház méretű üveg kriptára – Az a nagy Gazsié! Annyi varjú volt a temetésén, feketéllett a temető! Igazi roma temetés volt, hoztak walkmant, viszkit, rétest, aranyat. Másnap az egyik cigány fel is törte a kriptát és meglépett mindennel. Utána a kis Gazsi, meg a bandája állt őrt minden este pisztolyokkal, meg puskákkal. A polgárőrrel minket is majdnem lelőttek éjszaka. De egy hét után, minden visszakerült a helyére. Aztán 1,5 évre rá, megint kipakolták. -röhög- Na ahhoz már gyomor kellett. De nem ez volt a legnagyobb baj! Hanem hogy a kripta engedély nélkül épült. Éppen Zakintoszon nyaraltam a családdal, amikor felhúzták. A jegyző meg szólt nekem, hogy adjam ki rá a kényszerbontást. Mondom neki, Lajos! Menj el te a varjakhoz. Mondd el nekik, hogy bontsák el a kriptát a Gazsi felől. Még a csontodat is kifőzik! – röhög elégedetten
Odaérünk egy kék kertésznadrágban komótosan ásó munkáshoz.
– Na, itt lesz Deák úr helye! Snussnagel néni mellett. Jól el lesznek! Megfelel?
– Meg! – nyújtom a kezemet búcsúzóul
– A minél későbbi viszontlátásra! – röhög – Aztán jó egészséget és remélem minél később látom itt magát! – mutat a sír felé
– Nem szoktam idegenek temetésére járni.
Deák István emlékére! Boldog szülinapot Pistám!
